Élet és Irodalom: Kosztolányi Dezső: Novellák – Lukács Sándor előadásában

 

Cepelni, cepelni

„Csodálkozom, mennyi emlék-poggyászt cepelünk magunkkal, mennyi mindent, amiről nem is tudunk, mennyi mindent, ami dermedten hever bennünk, s egyszer talán még majd életre kel, vagy talán sohase kel életre többé.” Ezeknek a novelláknak az emlék-poggyászokkal sújtottak a szereplői.

Jó lenne tudni, a költő Rufus és a filozófus Mutius Argentinus vitájában a Kosztolányi-hangoskönyv szerkesztője hogyan foglalna állást. Felesleges vagy fenséges az indulat? Vezethet-e valamire, hogy „az igazság az utcán ment és ordított”? Meghalljuk ugyan, de változtat-e valamin? A kérdéseket felvető Paulina című novella a nyolc darab közül csak a hetedik a sorban, ami – ezekben a cudar időkben – le nem ütött labda. A hangsúly elhelyezése szerkesztői döntés.

A Kosztolányi-novellisztikáról átfogó képet kapunk. Nyolc novella került az albumra, a korai, 1911-es Appendicitis meg Esti Kornél-novellák, a Tengerszemcímű kötet darabjai, köztük a legismertebb szövegekkel, a Fürdéssel és A kulccsal. A Narancsszín felhő a nyitódarab, ami nem forgatja ugyan fel a világot, de kijelöl hangot, előadói stílust, amely a hangoskönyv egészét meghatározza – ami nem áll a tematikai sokszínűség érzékeltetésének szolgálatában. A nyitódarab kiválasztása azonban annyiban biztosan előrevisz, hogy megmutatja a Kosztolányi-novellák kiindulópontját, „poggyászaink” folytonos cipelését: „Csodálkozom, mennyi emlék-poggyászt cepelünk magunkkal, mennyi mindent, amiről nem is tudunk, mennyi mindent, ami dermedten hever bennünk, s egyszer talán még majd életre kel, vagy talán sohase kel életre többé.”

Ezeknek a novelláknak az emlék-poggyászokkal sújtottak a szereplői. Részben a kegyetlenkedők, a kishivatalnok-lelkű hatalmaskodó családfő, a helyzeti előnyével a végsőkig visszaélő pincér vagy a fiának vízbe fúlását előidéző apa. Máskor szelídebb a retorzió, például egy betegség fenntartása és az abból származó előny szánalmas kihasználása. De minden csak következtethető, a szerző az események tárgyilagos ismertetésekor nem kutat és magyaráz, nem igazolja megérzéseinket.

Kérdés, a novellákat felolvasó Lukács Sándor előadásmódja mennyire áll összhangban ezzel a tárgyilagossággal és szenvtelenséggel. Kétségtelen, akkor a legkifejezőbb, amikor a téma megengedi, hogy átlépje ezt a határt, és hangja érzelemdússá válhat, erre azonban ritkábban adódik lehetőség (Narancsszín felhő, Boldogság). Az erőszak felszínre törésének hétköznapi történeteit (Fürdés, Omelette à Woburn, A kulcs) ítélkezést mellőző kívülállóként elmesélni Lukács számára nem túl hálás feladat, a színész impulzivitását behatárolja a szűk mozgástér. Ennek következménye is van, itt-ott félrecsúszik a hangsúlyozás, „nagyon rosszul érezte magát”, meséli például Esti Kornélról, a hatás mégis elmarad. A novellák nyelve ugyancsak korlátozza az előadásmódot. Kosztolányi alig használ jelzőt, szóképeket vagy egyéb díszítőelemeket, helyette a legegyszerűbb és legpontosabb kifejezéseket keresi. Nincs líraiság, csak dermesztő realizmus, amin az – egyébként több verseskötet szerzőjeként is ismert – színésznek nem könnyű fogást találni.

Lukács előadásmódja technikailag mégis kifogásolhatatlan. Szép magyar beszéd ez (nem véletlenül Kazinczy-díjas). Mintha az „s” hangok másképp szólnának, mint ahogy tőle megszoktam, vajon a lejátszó torzít?

A groteszk feloldja a Lukács hangjában rejlő érzelmesség és a Kosztolányi-novellák tárgyszerűsége közötti feszültséget. Az Appendicitis című hivatalnoknovella pontosan arra alkalmas, hogy az előadó, akárcsak a főszereplő, a bolhából végre elefántot csinálhasson. Egy köznapi eseményből százszor felidézett, meghatározó történetet kreálni – ebből fakad a szürke hivatalnok vakbélműtétének utóéletét elmondó novella komikuma. De amennyire megmosolyogtató, annyira szomorú a környezetét manipulálni kívánó, a betegségből előnyt csaló ember természetrajza.

A hivatalnok a vakbélműtét után az almáriumban helyezi el kioperált testrészét, amelyet aztán csendes kultusszal övez. Vallásos tisztelettel beszél a narkózisról, a lancettáról, az appendicitisről. Ez az odaadás nem idegen Lukács Sándortól sem. A különbség azonban szembeötlő: tárgya él, színei ma is elevenek.

Ruff Borbála

Forrás: Élet és Irodalom

Megvásárlom!

Buy in iTunes