Élet és Irodalom: Charles Dickens: Karácsonyi ének – Kern András előadásában

 

Nincs üresjárat

A Karácsonyi énekkel Kern a hangoskönyvszínészet fogalmát írja át, amikor vele Dickens története olyanná lesz, mint karácsonyeste a fergeteges bál, amelyen „a zenész csapzottan ismét felmerül, és olyan tüzesen kezd játszani, mintha az imént még lepedőben vitték volna haza és most vadonatúj, pihent ember állna a helyén”.

Boldog karácsony! Boldogság talán, hogy esztendőd mérlege csupa veszteség? Vagy hogy egy évvel idősebb lettél és egy fillérrel sem gazdagabb? – kérdezi Dickens mindössze egy-egy vonással, bár határozott kontúrral megrajzolt hőse, Ebenezer Scrooge unokaöccsétől, amikor a fiú, dacolva a tapasztalattal, csak azért is boldog ünnepeket kíván bácsikájának. És nem is sejti a pénztől megrészegült öreg kereskedő, a karácsonyok szelleme azon az éjszakán miféle beláthatatlan pályára sodorja, hogy eljusson a megvilágosodásig: embertársai szolgálatáig, akiknek sorsa az övé is lehetne.

Noha Dickens Karácsonyi éneke didaktikussága következtében jó eséllyel indulhatna az egyszerűen „lebutítható” történetek versenyében, csak másodsorban a szeretet kiáltványaként számon tartva azért kiérdemli a figyelmet. Mert bár „Néha jó, hogy a fehér fehér, és / Fekete a fekete, / Hogy nincsenek kegyes árnyalatok / Hogy mindennek van teteje és feneke” – írja versében Piroscipő a Literán Dickens prózájáról –, ha az újabb feldolgozás valamiképp nem mutat túl a korábbi adaptációkon, a dickensi jellemkontraszt-halmozás még a klasszikust sem menti meg attól, hogy avíttá nehezüljön.

A Karácsonyi ének című hangoskönyvet illetően Kern András előadásmódjának köszönhető az említett túlmutatás, aki vélhetően többet lát Dickens regényében, mint örök érvényű tanmesét. Persze a hangzó anyagoknál a felelősség többnyire az előadóra hárul, habár arra is akad példa, hogy a rendezői koncepció a hangsúlyosabb – ami akkor érzékelhető leginkább, ha az nem a legszerencsésebben megválasztott (mint a nemrég a Hungarotonnál megjelent Móricz-hangoskönyv esetében [Séta az aknamezőn, ÉS, 2016/38., szept. 23.]).

Kérdés, hogy az önműködő színész rendezhető-e egyáltalán. „Kern András fanyar hangja és még fanyarabb póneme éppúgy közös kulturális örökségünk eleven részének tűnhet, akár egy Koncz Zsuzsa-szám vagy egy örökéltű Hofi-poén”, írja Laczó Ferenc a Revizoron, s mint ilyen – teszem hozzá én –, bizonyára kevésbé befolyásolható. Ráadásul még valamiért jogos a rendezhetőségre vonatkozó felvetés. Elkerülheti-e a rendező figyelmét, hogy Kern több ponton eltér a borítón feltüntetett fordító, H. László Éva szövegváltozatától (amely a mek.hu-n is olvasható)? Így lesz „azt gondoltam”-ból „arra gondoltam” vagy „milyen vidék ez”-ből „miféle vidék ez” stb.

Előadásmódja kétarcú. Noha a Karácsonyi énekben folyton keverednek a realisztikus jelenetek a valóságon túlival, az említett kettősség az intonációs megoldásokra nincs hatással. Ez az előadásmód spontaneitásában egyedüli – enélkül aligha hangozna ilyen intenzívnek az archaizmusoktól sem mentes („magános”, „tudnók”) szöveg. Vélhetően ezért jöhettek létre az eltérések az eredeti szövegtől, meg egy-egy improvizatív szólam is: olykor a tagmondat minden egyes szava nyomatékot kap („Scrooge borzadva látta, mint tűnik el a sziklás part csipkés vonala mögöttük”), máskor, noha véget érne a mondat, tagmondatként lassan kapaszkodik bele a következőbe.

A színész nem mellőzi azonban a tőle megszokott kliséket sem. Egy-egy, a szituációhoz nehezen köthető, gondterheltséget sejtető, sóhajtásszerű, bő lélegzet vagy itt-ott elfúló hangja formálja kernessé ezt az alakítást is, éppen úgy, mint az a szkepticizmussal vegyes lazaság, amely például a Sztracsatella vagy a Gondolj rám! című, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző, vallomásos filmjeinek (vagy Woody Allen-szinkronjainak) is a lényege.

Kern részletesen kidolgozza a karaktereket. Előadásmódjában az elnagyolt dickensi alakok, a jólelkű unokaöcs, a szegény inas, a halott üzlettárs vagy az idei karácsony szellemének karaktere árnyalttá – például pikírtté vagy nagyhangúvá – válik, és a narráció sem lesz monotonná. Része a dialógusoknak olyankor, amikor a mesélő pontosan úgy nevet, reszket vagy ásítozik, mint az aktuálisan megszólaló szereplő. Nincs üresjárat. A Karácsonyi énekkel Kern a hangoskönyvszínészet fogalmát írja át, amikor vele Dickens története olyanná lesz, mint karácsony este a fergeteges bál, amelyen „a zenész csapzottan ismét felmerül, és olyan tüzesen kezd játszani, mintha az imént még lepedőben vitték volna haza és most vadonatúj, pihent ember állna a helyén”.

Ruff Borbála

Forrás: Élet és Irodalom

Megvásárlom!

Buy in iTunes

 
Zsolt Sárközy